Kiadó: Jelenkor,
Év: 2022
Műfaj: regény
Ország: Magyarország
Befejeztem életem első Nádas-regényét. Hogy miért az első, erről lehetne beszélni. Hogy vannak regények, amik kikérik a saját idejüket, és nem tudod csak úgy, tízpercekbe begyömöszölni őket. Nádasnál meg főleg. Add meg a könyveinek a neki szánt időt. Ha pedig nem tudod akkor várd meg, amíg eljön az ideje. De azért legyen ott a polcodon. A Rémtörténetek már megjelenése előtt magához bilincselt. A könyv borítója, a két holddal. Aki olvasta Murakami 1Q84 című regényét, az talán érti is, hogy miért. Maga a cím pedig, véleményem szerint, Nádas legmegkapóbb címválasztása, éppen az egyszerűsége miatt. Mit tud mesélni egy ekkora szakmai tudással rendelkező író, amire jól illeszkedik a Rémtörténetek? Hogyan tudja megfogni és a maga elméjére vetíteni ezt a műfajt? S akkor ezek tényleg rémtörténetek?
Nem tudom pontosan, hogy mire számítottam. Nem olvastam utána. Egyszerűen csak féktelenül vonzódtam ehhez a könyvhöz. És aztán nem lehetett letenni. De tényleg. Szó szerint büntetés volt az az egyetlen perc olvasás után, amikor ott kell hagynom a kanapén, a padlón, a táskám aljában, mert vár rám a mindennap. Az egész regény egy nagy gondolatspirál. Más-más szereplők, egybefolyva kerülnek be az olvasó fejébe és csak mondják és mondják a magukét, és eszedbe ne jusson kiszállni, mert akkor kitagad a könyv, kitagad a falu. Ahol játszódik a történet, oda szerintem mindenki tud társítani egy helyszínt. A férjem, miközben én ezt a könyvet olvasom, éppen a családfánkat kutatja, és mintha a könyv sorai nyúltak volna ki a valóságba, jönnek a történetek kútba dobott férjekről, egy napot élő csecsemőkről. Eszedbe juthat még Székely Csaba Bányatrilógiája, eléggé kéznél van az is. De bármilyen hülyén hangzik, nekem beugrott Delia Owens-től az Ahol a folyami rákok énekelnek című könyv is. Tudom, elég meredek hasonlat, de amúgy meg egy tök jó példa arra, hogy hányféleképpen lehet elmesélni egy történetet. A folyami rákok Észak-Karolina lápvidékein énekelnek, egy hasonló közösségben, mint ami Nádas vízparti falucskájában is megjelenik. Témája ugyanúgy a kirekesztettség, a predestináltság, a léleknek az a sötét része, ami nem kerül napvilágra. Ha viszont az irodalmi megoldásokat nézzük, kirívó a különbség. Nádas életre hívja a szereplőket, olvasás közben eggyé válunk velük, mesélési módja nem enged ki a történetből, és értékes szavakat használ. Delia Owens pedig egy tengerparti nyaralás mellé választ stílust, és azt színezi úgy, hogy szeressük olvasni. Nem minősíteni akarom ezzel, csak azt akarom mondani, hogy a tudás és alázat sokkal káprázatosabb utat ígér az olvasónak, mint egy élvezetesen filmesre írt történet. A Nádas- könyvet mégis, úgy gondolom, hogy nálunk Erdélyben sokkal kevesebben fogják elolvasni, mint a másikat. És ez nem az olvasó hibája, hanem az olvasásnépszerűsítő felelőssége. Hogy adja a kezedbe mindkettőt.
A regény összekötő szereplője Teréz. Azért nem főszereplő, mert az olvasás közben ide-oda siklik a hangsúly és annyira a szíveden viseled mindenkinek a sorsát, hogy egyszerűen nem tudsz választani egy kedvencet. Tudod, hogy ezeknek a történeteknek sokszor van rossz végük. És hogy te milyen szerencsés vagy, hogy másképp élsz. Ez is megfogalmazódhat benned. Hogy a józan paraszti észjárás sokszor jó, de azért nagyon kegyetlen. Rémisztő.
Több sérült ember is megejelenik a könyvben. Próbáljuk őket ide vagy oda rakosgatni a fejünkben, van akitől egyszerre undorodunk és sajnálunk. Dehát ez a valóságban is így van nagyon sokszor, nem? És a könyvben a jók, a megváltók, a segítségek. Akik tényleg a jót képviselik. Mind mentesek minden érzelemtől. Nem tapasztaltak még szerelmet. Akkor tényleg tudnak segíteni az elkeseredetteken?
Annak függvényében is érdekes volt olvasni, hogy én már hónapok óta azért harcolok, hogy egyes rémtörténetekről lekerüljön az a pecsét, miszerint ezek nem más célt szolgálnak, mint hogy ijesztegessenek. Nádas Péter könyve pontosan erre mutat rá. Hogy a rémségek a mindennapunk részei. Szörnyek, vámpírok is vannak, csak éppen másképp nevezzük őket. Hiába tartunk távolságot azoktól a művektől, amik a félelmet, a gonoszt teszik meg fő mozgatórugónak. Ezek a történetek csak kinagyítják azt, ami amúgy is ott szunnyad körülöttünk.
Nádas Péter nem akart több regényt írni. Aztán mégis itt van most a kezemben a Rémtörténetek. Ahogy forgatom, emlékezem, erősen pattan vissza mindenről az írás, a nyelv iránti szenvedély és tisztelet. Érzem, ahogy Nádas érez. Tudom, hogy az emberi lény szánalmas és menthetetlen. Viszont ez a könyv bizonyítja, hogy csodákra is képes. És akkor talán nincs is minden veszve.
